Belépés / Regisztráció
Keresés
Tízen ültünk a náddal fedett kis kerti filagória alatt, névnapot ünnepeltünk. Beszélgettünk az élet nagy és még nagyobb dolgairól, amikor egy pillanatnyi hallgatásban ennyit kérdeztem: milyen volt régen az aratás? Az asztal körül ülő barátaim – néhányan már hetven felé járva, de már mind túl az ötvenen – hirtelen újra megfiatalodtak, múltjuk újra életre kelt, és ifjúságuk mozdulatait láttam: kezükben a kaszák jól-fogásának titkát, arcukon a marokszedő ölében átkarolt kalász különös illatát. Majd kévét kötöttek és keresztet raktak. Vitatkoztak arról, összesen mennyi kéve kell egy keresztbe, sorolták e tároló alakba kerülő kévék rendjét: a bujtatóra alapozva négy kalásszal érintkező kéve formálta a keresztet, erre helyeztek még másik három sort, s a tetejét pedig egy középre tett, a kalászokat takaró kéve került, a papkéve.
„Milyen kéve?” – kérdeztem vissza e furcsa szóösszetételt hallva. „A papkéve” – mondta a gondnokom – „röviden a pap, amely arra szolgált, hogy óvja a kalászokat az esőtől.” Hazaérve az értelmező szótárban utánanéztem e számomra különös szónak, s ezt találtam: különös rendeltetése van a legfelső kévének (a magyar nyelvterület túlnyomó részén papkéve a neve), amelyet többé-kevésbé megbontva helyeznek el, hogy az alatta levőket betakarja, védje az esőtől, és a szél kártétele ellen társaihoz kötik.
Vajon őseink miért is nevezték azt a legfelső kévét papkévének? Könnyű választ is találhatunk: ahogy a pap fentről, a szószékről látja és vigyázza Isten népét, az a tizenkilencedik kéve a többi tetején óvta a kalászokat az esőtől, a vihartól.
Mit üzenhet nekünk ma a papkéve sorsa? Először jó meglátni, hogy e kéve legfelül van, így ő láthat a legmesszebbre vissza, egészen el oda, ahonnan minden ember jön. Az eltévedt Ádám átkozott földjéről indulunk, amely csak tövist és bogáncsot hajt, s por létünk verejtékeiben a lelkésznek beszélnie kell arról, hogy amit vetünk, azt fogjuk aratni majd, mert mi is, mint az első ember, szívünk földjét a nagy csalónak adjuk, aki teleszórja azt a jóra való restség, irigység, harag magjaival, és bűnök ezer csemetéjét ülteti el a gondolatban, a szívben. Eközben mégis abban reménykedünk, hogy lesz szép termés, jó gyümölcs, teljes élet. Ady Endre A magyar Ugaron jár, vad indák gyűrűzik körül, a föld alvó lelkét lesi, s régmúlt virágok illatát keresi, de legvégül elbukik, és csak „Csönd van. A dudva, a muhar, / a gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett”. A papkéve hirdeti, hogy az élet nagy mezején nemcsak gyom nőhet, hanem Isten adott valakit az elvadult ugarba, kő és tövis közé, útfélre, jó földbe, az Élet Kenyerének ígéretét, mert „ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal el, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz” (Jn 12,24). A nagypénteki halálon és húsvéton, a csodán át megyünk Isten országa felé, s tudjuk, a Magvető a mi szívünkbe is szórja a hit, a remény és a szeretet legdrágább magjait.
A papkéve másik fontos feladata, hogy védje az övéit, kapcsolatban legyen a többi kévével, szinte egymásba kapaszkodnak, össze vannak kötve, hogy viharban is együtt maradhassanak. A galatákhoz írt levélben az apostol a Krisztus törvényének betöltéséről ír. „Egymás terhét hordozzátok” – kéri a második versben, majd így biztat később: „…a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” (Gal 6,9)
Ahhoz, hogy elnyerd az Istentől neked készített életet, ki kell tartanod, ragaszkodni kell Jézushoz, aki a hegyi beszédben arra tanít, ne aggodalmaskodjunk, csak figyeljük a mezei liliomokat és az égi madarakat, ahogyan az Úr gondot visel róluk. Nem adhatod fel kudarcok után, csalódások között sem, amikor legszívesebben már elengednéd a másik kezét, mert már te sem bírod tartani, már kevés az erőd jót tenni, s túl nagy a vihar ereje és pusztítása. Ilyenkor abban hiszek, hogy a vihar is Istené, s a Teremtőnek gondja van az övéire. Azon a napon is, amikor május 6-án a szabolcsi homokdombra ültetett ötvennyolc meggyfám összes reményét a fagyhalál elrabolta, csak ennyit tudtam mondani magamnak, másoknak: az övéit az Úr nem hagyja magára, jóra fogja fordítani sorsunkat.
Most egy pillanatra megállunk az időben, hálaadással visszanézünk, és tisztán látjuk eddigi életünk papkévéit: az áldott szülőket, akik életünk hajnalán felénk hajolva óvtak, amikor nehéz volt az élet, jó tanítókat, lelkészeket láttunk, akik átadták a tudományt, az emberséget, s ott áll a hű társ, az igaz barát, akikbe mindig kapaszkodhatunk, akik papkévék lettek az életünkben.
Aratás ideje van, ideért a megélt időd, s most Isten nézi a megmunkáltat is. Antoine de Saint-Exupéry a Citadella egyik sorában így számol az élettel: „Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt.” Hozd a kévéid, rakd keresztbe, s hidd el, Isten gondviselő keze – mint a papkéve – őrzi életünk ama napig, míg elérkezik a mezőről a behordás, s te tudni fogod: hazaérkeztél.
(A szerző református lelkipásztor Tornyospálcán)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
