Belépés / Regisztráció
Keresés
Mivé lesz egy pasaréti teológa húsz év alatt? Száműzetés-e a baranyai szórványban szolgálni? Milyen az, amikor nem keressük a hivatásunkat, hanem hagyjuk, hogy az megtaláljon minket? Bereczky Ildikóval Fekete Zsuzsa beszélgetett a Dizseri-díj átvétele után.
– Nagy öröm van bennem, hogy örömöt szerezhettem sokaknak. Bár mindnyájan az Istennek szolgálunk, azért ha ezt észreveszik, és a hűséget értékelik, az jó érzés. Azzal együtt, hogy a díjak nyilván mindig túlmutatnak azon a személyen, aki kapja, és aki egy nagyobb közösséget képvisel: a szolgálók közösségét, akik díj nélkül is ugyanígy végzik ezt a szolgálatot.
– A laudációban elhangzott, hogy Ön a nyolcvanas években önként vállalta a baranyai szolgálatot, ami akkor száműzetésnek számított. Ezt így élte meg?
– Nehéz dolog ezt utólag rekonstruálni. Huszonegypár éves fiatal nőként megvolt akkor bennem a megmutatni akarás, hogy mi is el tudjuk végezni azt a szolgálatot, amit mások tettek előttünk, vagy épp azt, amire más nem vállalkozik. A nehézség mindig kihívás. Én ezt úgy éltem meg, hogy fel kell nőni egy feladathoz. Ez persze nem volt könnyű, de jó volt tenni a végeken azt, amit tehettünk.
– Milyen reményekkel és vágyakkal érkezett Baranyába? Néhányan talán úgy érezték volna: na, én itt elásom magam…
– Budapesti lévén eleinte kicsit száműzetésszerűnek tűnt, amit valójában önként vállaltam. Az én egyház- és gyülekezetképem a pasaréti gyülekezethez kötődött. Ott hatalmas ifjúsági élet volt, Budapest egyik első gyülekezete volt – itt pedig két-háromemberes szolgálatokat kellett vállalni. De csodálatos öröm volt az, hogy egy emberért is lehet áldozatot hozni. Ennek a nehézsége mellett egy roppant felemelő oldala is van, még ha az ember legszívesebben néha inkább hazamenekülne. De mégis, valami ott tartott.
– Emlékszik az első alkalomra, amikor Baranyában prédikált?
– A legelső nyomorélményem még pécsi segédlelkész koromban volt, amikor Abaligeten, egy konyhában tartottam karácsonyi istentiszteletet. Hárman voltunk: két néni és én – úrvacsorát osztottam, és mellettem, egy széken lévő dobozban ott csipogtak a naposcsibék. Egészen döbbenetes élmény volt, hogy ennyire testközeli, emberközeli az evangélium.
– Mi lett húsz év alatt a pasaréti lányból?
– Sok tapasztalattal rendelkező valaki. Megláttam, hogy milyen sok formája van a kegyességnek, hogy az Isten mennyivel tágabb keblű, mint mi. Hálás vagyok az Istennek, hogy összekapcsolt az életemben két végletet: hogy a Pasaréten kapott elhívásomat Baranyában élhettem meg és láthattam, hogy mindkét helyen vannak az Istennek elhívottai.
– Milyen szolgálatokra kapta meg a szeretetszolgálati díjat?
– A szórvány- és határon túli reformátusság között végzett munkámat nevezték meg, bár ez elég kiterjedt, hiszen ezeket a helyzeteket az ember nem keresi, hanem a helyzetek találják meg őt. Egy kedves kolozsvári lelkészismerősöm mondta: „Hagyni kell az embereket jót cselekedni.” A nyolcvanas években Erdélybe vittünk segélyeket, majd a kilencvenesekben kitört a jugoszláviai háború. A határtól nyolc kilométerre fekvő Harkányból menekültközpont lett, aminek a koordinációját a református parókia végezte. Ez is megtalált, nem térhettem ki előle. Ez az időszak hallatlanul gazdaggá lett a számomra. A menekültek közötti szolgálat felnyitotta a szemem a délvidéki magyarságra. A rendszerváltás után Kárpátaljára és a Vajdaságba is jártam. Voltak Pécsett vajdasági diákjaim, akiket befogadtam, hogy zavartalanul tanulhassanak. Ez nekem nagyon fontos volt, mert az én családom is úgy menekült Erdélyből a második világháború alatt. Ez a szolgálat egyik része. Az Ormánságban a cigányság veszi át a négyszáz éves gyülekezetek helyét – a faluból mindenki elköltözik, de az újonnan érkezők is igényelnek lelki támaszt. Próbáljuk összekapcsolni azokat is, akik megmaradtak a gyülekezeteinkből. Szervezünk falumissziós és ökumenikus heteket – csak összefogásban tudunk dolgozni. Az csodálatos érzés, amikor meg tudunk tölteni egy templomot, és átéljük: igen, együtt van tovább.
– Mi a legnagyobb kihívás?
– Szembe menni az elfogyással. Közel száz aprófalvas gyülekezet van Baranyában, lélekszámuk összesen annyi, mint a pécsi reformátusságé. Mi azokat próbáljuk megszólítani, akik ott vannak a falvakban. Jó a lelkesedésünk, de némi profizmus sem ártana – ez az egyház óriási feladata, amivel már elkéstünk. Olyan fiatalokat kellene képeznünk, akinek speciális ismeretei, módszerei vannak a cigányság megszólításához. A jezsuiták ezt nagyon jól csinálják, kell, hogy legyen iskola – ami akár lehet református iskola is.
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
