Belépés / Regisztráció
Keresés
A címben említett mindkét fogalom végtelenül időszerű; és nem is csak a most véget érő ökumenikus imahét kapcsán, nem csupán esztendőnként egyetlen alkalommal. Mindkettőnek, azaz református keresztyén öntudatunknak, valamint a más felekezethez tartozó keresztyénekkel való együttműködés készségének jelen kell lennie gondolatainkban, szavainkban és cselekedeteinkben az év minden napján, ünnepnapokon és hétköznapokon egyaránt.
Nem lehet, nem szabad letudnunk egyiket sem az ökumenikus imahét befejeztével, amennyiben mindkettőt komolyan vesszük hitéletünkben. Ezt az élet diktálja számunkra olyan szigorúsággal, amellyel szemben kár, hiba, sőt bűn lenne akár a legszerényebb mértékben is rugódoznunk, mert önmagunknak – mi több, Isten országa általunk is képviselni, sőt építeni kívánt ügyének – ártanánk
vele.
Mindössze néhány nappal ezelőtt Istenünk kegyelme folytán zsinati irodánk egyik vezető munkatársával együtt részt vehettünk Németországban a Rajnai Evangélikus Egyház 2010. évi zsinatán, ahol már a meghívott vendégek összetételében is elismerésre, sőt dicséretre méltó módon érvényesült az ökumené igénye. Jól esett hallanunk, hogy minket, magyarországi reformátusokat a lippei reformátusokkal együtt „a legközelebbi rokonság” körébe soroltak, és ezt a gyakorlatban is éreztették velünk, hiszen rendkívül nagy megbecsültségben volt részünk. Természetesen meghívást kapott, jelen volt és megszólalt a reformáció lutheri irányzatának képviselője, valamint a baptistákkal is testvéri kapcsolatokat ápoló metodisták egyik esperese, továbbá a nálunk, Magyar - országon viszonylag kevéssé ismert ókatolikus egyház németországi püspöke, a görög-ortodox egyház németországi püspöke és természetesen a római katolikusok egyik prominens képviselője is.
Ne felejtsük el, hogy a zsinat a nevezett egyház legbelső ügyeit is tárgyalta, és senki sem tartott attól, hogy a más felekezethez tartozó vendégek esetleg belelátnak a rajnai reformátusok – mert hiszen ők alkotják a történelmi okok folytán Rajnai Evangélikus Egyház nevet viselő keresztyén közösség tagságát – legbelsőbb ügyeibe is. Miközben folyamatosan református öntudatukra, református meggyőződésükre hivatkoztak a zsinat felszólaló képviselői, több ízben hangsúlyozták a szervezők, hogy az ökumené igazán széles skálája ez év szeptemberében, a 400 évvel ezelőtti, egyértelműen helvét irányzatú duisburgi zsinatra emlékező monstre-rendezvényük kapcsán érvényesül majd.
Napjainkban általában mindegyik történelmi egyház vezetése – megítélésem szerint helyesen – hangoztatja az ökumené, azaz a keresztyén felekezetek közötti együttműködés szükségességét, fontosságát. Ugyanakkor azonban mindegyik részről jelentkeznek fékező erők, amelyek ilyen vagy olyan megfontolásból az ökumené iránti fenntartásaikat, esetleg a vele kapcsolatos aggályaikat, netán félelmeiket hangoztatják. Esetenként túlságosan nagy hangerővel emlegetik a „vödörben halászás”, az „átcsábítás”, az „egy akol, egy pásztor” bizony sajátosan értelmezett elméletének veszélyeit. Szilárd meggyőződésem szerint ezek az aggályok – bár el kell ismernünk, hogy forrásuk akár a saját egyház féltéséből is eredhet – számunkra teljesen alaptalanok, amennyiben valóban szilárdan állunk saját, a mi esetünkben református hitünk és meggyőződésünk talaján.
Ugyanezt tartom érvényesnek valamennyi keresztyén felekezetbe tartozó atyánkfiára, ezért az ő esetükben sem látom az ökumené kapcsán emlegetett fenntartások megalapozottságát. Református hittel és keresztyén meggyőződéssel vallom ugyanis, hogy a helyesen értelmezett ökumené nem jelenthet sem szinkretizmust, sem konvergenciát a különböző keresztyén felekezetek között. Közérthetőbben fogalmazva: mindenkinek úgy kell kijönnie az ökuménéből, ahogy bement, tehát a református maradjon református, az evangélikus legyen továbbra is evangélikus, a római katolikus pedig maradjon római katolikus. Közben pedig erősödjék saját keresztyén hitében, szeresse a maga hitét, és tisztelje a más felekezethez tartozó embertársai hitbeli meggyőződését annak minden tartalmi és formai velejáróival egyetemben.
Mindannyiunk számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy az ökuméné akkor érheti el nemes célját, amennyiben a különböző keresztyén felekezetek – az őket megkülönböztető, de el nem választó, többnyire formai különbözőségeik ellenére – képesek együtt imádni teremtő és megtartó Istenünket. Ebbéli őszinte és minden mellékgondolattól mentes együttműködésükben képesek eltekinteni azoktól a dolgoktól, amelyekből különbözőségeink erednek, és képesek figyelmüket arra összpontosítani, aki összekapcsol bennünket, a különböző keresztyén felekezetek tagjait. Egy kitűnő barátom így fogalmazta meg az ökumené lényegét: „Egy hajóban evezünk. Ugyanaz a víz van alattunk. Ugyanaz az égbolt van felettünk. Összetartozunk.” Ökumenikus alkalmaink tehát akkor érhetik el céljukat, ha időről időre valóban megtapasztaljuk: amennyiben alkalmaink során közel kerülünk teremtő és megtartó Istenünkhöz, úgy egymáshoz is közelebb jutunk, egymással is sikerül szót értenünk, mindannyian jobbá lehetünk saját lelki közösségünkben.
Legalább ennyire fontos azonban, hogy ezeknek az alkalmaknak a révén jelentős mértékben erősödhet és szilárdulhat az Egyház Urához, a mi Urunk Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatunk. Ha ezt sikerül elérnünk az ökumené segítségével, úgy közös fáradozásunk elérte célját. Az „egy akol, egy pásztor” – eredendően más fogantatású – elmélete úgy érvényesülhet igazán a Szentírás szellemében, ha az egyetlen és legfőbb pásztor a mi Urunk, Jézus Krisztus, az akolban lévő juhok nyáját pedig közösen alkotjuk mi, akik Jézus Krisztus tanítványainak tudjuk és valljuk magunkat. Akkor is, ha különböző felekezetekhez tartozunk, egyes kérdésekben nem azonos hitelveket vallunk, és bizonyos tekintetben eltérő módon imádjuk ugyanazt az Urat, a Szentháromság egy, örök és igaz Istenét.
(A szerző dunántúli egyházkerületi főgondnok, a Zsinat világi elnöke)
Kommentek írásához be kell jelentkezni.
